2018. január 16., kedd

Soros-licit: Recsk felé félúton?

A választásokhoz közeledve a Soros Györgyöt kampányarcnak felhasználó Fidesz-kommunikáció újabb spirálfordulatra állt rá. Ezen lehet ártatlan szemekkel megleődni, és költői kérdésekkel látszatmeglepődőst játszani. De felesleges. Gyakorlatilag egy, a történelem által agyongyakorolt forgatókönyvet játszik végig Orbán és csapata.

A legújabb ötlet különben az, hogy visszatették a rezsóra melegedni az ötletet: tiltsák ki Sorost Magyarországról. De legaláb a lehetőségét szeretnék keresztülhajszolni az országházi gombnyomogatókon. Az Origo szerint. Az ezt megszellőztető szövegben felsorakoznak az olyan agyonhasznált fordulatok, mint álcivilek, megvásárolt baloldaliak, és hasonlók. Arról nem szólnak, hogy a jobboldaliaknak mennyi volt az árfolyama. Amikor még Orbán is Soros egyik alapítványának pénzén járt, tanult külföldön. Amely árfolyamon lehet, hogy érdemes lenne a nagy sorosozóknak is elgondolkodni. Mert az már korábban is világos volt: ha a milliárdos valóban az ország ellen spekulálna, akkor „Orbánnak és kormányának a támogatásánál keresve sem találhatott volna jobb végrehajtót”. Sokkal célszerűbb lenne ugyanis egy cezaromán vezető megvásárlása, mint a bizonytalan jövőjű ellenzéké. Ebből a szempontból, ha létezik egyáltalán Soros-terv, akkor lehet, hogy a Fidesz környékén sem ártana, ha néhányan elmesélnék a saját verziójukat.

Mert a nagy füstöt eregető lózungok azok röpködnek össze-vissza. Gyakorlatilag folyamatos harci stresszt kiváltva és fenntartva. Évek óta. Egyre emelve a tétet. Ami azért törvényszerű, mert az azonos izgalmi állapot fenntartásához a korábbi, hasonló célú, szövegek által megemelt ingerküszöböt kell átvinnie az újabb, és mégújabb, megszólalásoknak. Az, aki beül egy ilyen csónakba, az mindaddig folytatni kénytelen a licitet, amíg „megmondóemberi” pozícióban hagyják. Ez magyarázza azt, hogy egyre újabb ellenségek kerültek elő a hatalmi retorikában, és az egyre irreálisabb ellenségképekhez egyre körmönfontabb összeesküvés-feltevések kezdtek párosulni. Amely feltevések azért is lehetnek szimpatikusak, mert az igazi összeesküvés-elméleteket csak erősítheti a bizonyítékok hiánya. A Fideszért akár vallásháborút is hirdetni kész híveket meg egyébként sem feltétlenül befolyásolják a tények. Nekik a vezér fél, negyed, majd huszadigazságai is a messiási megnyilatkozás szintjére emelkednek.

Ugyanakkor az ellenségképekhez szinte természetszerűleg kerülnek egyre közelebb a belső szabotőrök, a hon kijelölt ellenségei, akiket megvettek. Ez a retorikai fordulat a történelemben nem egy esetben vezetett leszámolásokhoz. Fel lehet tenni a költői, és persze álnaív kérdéseket, hogy: „Mit terveznek a sok sorosisztával? Büntetőtábor? Kényszermunka? Illegalitás?” De alig valószínű, hogy szükséges megjátszani az ostobát. Elég visszagondolni az orbáni szövegekre az elmúlt évekből. Már elég régóta felbukkannak azok a motívumok, amelyek alapján mindenki ellenség, és hazaáruló, aki nem nyalja fényesre Orbán tomporát. Ez már 2015-ben, a tusványosi melldöngetéskor is meg lett izenődve. Ami a táborokat illeti: az is tudható a történelemből, hogy Dachau első lakói nem zsidók, hanem ellenzékiek voltak.

Amely ponthoz az orbanizmus is eljuthat. A koncepciósnak is tekinthető eljárásokkal voltaképpen a határhoz ért a hazai hatalomgyakorlás. A választások célja a kiteljesedés megakadályozása is lehetne. Akár.


Andrew_s
Comments on Facebook

2018. január 14., vasárnap

„Ne menj suliba”: egy újabb, „jól időzített”, alig-tüntetés?

Ahogy telnek a napok, úgy kerülünk közelebb ahhoz a diáktüntetéshez, amit 2018. január 19.-re hirdettek meg a szervezők. A Facebook-on is olvasható cím alapján „Ne menj suliba - demonstrálj az oktatásért”. Ami szép és hangzatos. Valahogy mégsem teljes a mosoly, és nagyon emlékeztet azokra a tüntetésszervezésekre, amelyekből kicsit túl sokat is láthatunk az utóbbi években.

Ami nem jelenti azt, hogy tüntetni, demonstrálni szükségtelen. A hatalom karcolgatásának mindenképpen lehet szükséges feltétele. Az elégségességével kapcsolatban ébredhetnek fenntartásai. Ahogy, annak idején, a tanártüntetésekkel, a tucatnyi, agyonismételgetett pontokkal kapcsolatban is. Az olyan volt, mintha a márciusi ifjak tüntetéséről nem a nyomdához, nem a költő kiszabadítására indultak volna, hanem mindenkinek elmondják, nyugodjanak meg, a vezérkar dolgozik a projekten. A tanártüntetésekkel kapcsolatban láttuk: valós program, de még ötlet sem igazán volt a tüntetések elindításakor. Annyira nem, hogy a tüntetések akkori arcának, Pukli Istvánnak, még 2016. júniusában sem volt sok fogalma a saját mozgalma programját illetően. Tudom, ez a múlt. Látszólag. Holott jelenidőben is hat.

Amiért érdemes erre visszatérni az az, hogy az oktatás továbbra is mindenki ügye. A pedagógusképzésben közhellyé koptatják, hogy a gyermek és az iskola viszonyrendszere legalább háromoldalú. A tanár, a szülő, és a gyermek egyaránt résztvevője, alakítója, illetve elszenvedője. Nem egy esetben szó szerint értve az utóbbit. Ezt a korábbi diáktüntetéseket szervezők még tudták. Ennek tanújelét nem a magasztos szövegekben láthatjuk, hanem a szervezésben. Olyan időben szerveződtek, amikor tanárok, diákok, szolidáris szülők egyaránt részt vehettek rajta. Ami pénteken délután négykor, amikor a mostani tüntetés, pontosabban a gyülekezés, indul, nem feltétlenül igaz. Amellett jó pár évvel ezelőtt még rémlett a szervezőknek az, hogy jó lenne megszólítani valamivel a társadalmat. Ezt a mostani tüntetés felhívásában nem igazán érzem. Sokkal nagyobb részt érzek a sérelmek felhánytorgatásának szentelni, mint annak, hogy merre lenne az előre. Természetesen tudomásul véve, hogy a szervezőknek elegük van. Sok mindenből.

Többek között abból, hogy „az oktatás, aminek részesei” „korántsem modern”. Ami egyébként nagyjából igaz is. Amit egyébként szinte minden korosztály elmondhatott volna a történelem során. Attól függően, hogy mit tekint valaki „modern” oktatásnak. Jedlik Ányost például szinte biztosan nem modernül oktatták, de azért képes volt tanulni. Az innovációs lécet is átugrotta valahogy. Ahogy szinte mindenki más is, akinek a munkásságát a múltban az innováció jellemezte. Ami pont azt jelenti, hogy meghaladják a korábbit. Amely folyamat egy természetes jelenség része. Alkalmasint az oktatásban is. Elég a Waldorf-iskolák történetére gondolni. Nem „modern” akart lenni, hanem egyfajta több évfolyamos, szociális iskola a dohánygyári munkásnők gyermekeinek Stuttgartban. Abban a korban, amelynek története a mostani diáktüntetés szervezőit csak érintőleg, vagy talán úgy sem érdekli. Mert borzalmasan halmozódik a tananyag, mint mondják. Amiben amúgy igazuk van.

Az embernek a születését követően folyamatosan halmozódik a „tananyag”. Valójában minden ébrenléti pillanatban tanul. Így valójában egyáltalán nem a modernség, vagy a tananyag mennyiség lehet probléma, hanem a tanítás minősége. Egy, a tárgya iránt érdeklődést felkelteni képes tanár csodákra képes. Értem én, hogy a száraz történelmi tényeket nem okvetlenül kell bemagoltatni. Azt is, hogy összefüggések nélkül porszáraz adathalom az egész. De az elme szabadságát nem az adja, hogy a felszínes tényismeret aktuális összefüggésértelmezésének mit tekintünk. Azt mondják a szervezők, hogy „ha ez nincs meg, nem leszünk naprakészek, nem tanulunk meg önállóan élni, saját értékrend és értékelés útján döntést hozni és nem lesz szabad az elménk”. Nagy tisztelettel: egy fenét. Összefüggésrendszert is lehet kötötten tanítani.

Aki nem hiszi, keressen egy tankönyvet a Marxizmus-Leninizmus tárgyköréből pár évtizedre vissza. A tanár személyisége az, ami felszabadíthatja az elmét. Ahogy a szülő, a tanár, és az iskola, illetve a környező társadalom az, amely kialakíthatja a gyermek értékrendjét. Azt is, amit később sajátjaként ismer el, belső motivációitól vezetve betart. Egyébként ez sem tudományos újdonság. Elég az, ha valaki figyelemmel kíséri egy gyermek fejlődését. Amellett még a tüntetés szervezőiben is mocoroghat valami sejtés erről. Mert a finn oktatási rendszer, mint univerzális fétis, emlegetése kapcsán azért van valami utalás a stresszmentes, közösségalapú oktatásra. Aminek a zálogát az osztályzásmentességben látják. Többek között. Holott az osztályzás, mint kvantált minősítés önmagában se nem jó, se nem rossz. Stresszt legfeljebb az okoz, ha a minősítő ereje, illetve súlya nem tükrözi a minőséget, és a fontosságot. Erről azonban nem az osztályzatok, hanem az osztályozó tehet. Ha egy tanár pszichológiai verőlegényként működik, akkor osztályzatok nélkül is szét tudja zúzni egy gyermek személyiségét.

Amihez újra, meg újra visszakeveredünk az egy olyan alapvető pont, amilyen a tanárok alkalmasságának. A tanárképzéstől a katedráig. Az, amiről jórészt a jelen tüntetés is hallgat, és amit nagy ívben került sokáig a tanártüntetések tematikája is. Olyan képet rajzolva, hogy alapvetően csak pár párnát kérnek a ketrecbe. Amiért kifejezett előny lenne, ha ez a tüntetés is többről szólna, mint arról, hogy ez sem tetszik, meg amaz sem. Pár „bezzeg a finnek” jellegű kimutogatással. Szólhatna egy kicsit a hogyan továbbról is. Különösen, mert a csupa nagybetűs zárófelkiáltás szerint: „MEGMUTATNI, HOGY HA MÁS NEM, AKKOR MI FOGUNK VÁLTOZTATNI A RÉGI, ELAVULT OKTATÁSI RENDSZER IGAZSÁGTALANSÁGAIN, MELYEK BENNÜNKET ÉRINTENEK”. Amihez nagyon is odakívánkozik, hogy hogyan szeretnék, és mire változtatni. Mondjuk, azt is megkérdezhetnénk, hogy kivel együttműködve? Netán kinek a pénzén? Mert jó dolog az önérzet és magabiztosság, de azért az oktatáspolitikához némi pénz is kell. Ami akkor is igaz, ha százszor, ezerszer inkább érné meg az oktatásba beruházni, mint stadionokba.

Miközben felbukkanhat az a renitens gondolat is, hogy a majdnem szavazóképes korosztályt utcára hívó, a választási kampány előhajrájában esetleg újabb közvélemény-megosztó törésvonalat bevinni nem kifejezetten az ellenzék érdeke. Tekintve, hogy minden változás a következő kormányhoz lesz köthető, még nem is olyan sürgős a dolog, amiért most, vagy soha alapon kellene tüntetni. Ellenben a kommunikáció tematizálására, a feszültségek csökkentésére, netán elmaszatolására, nagyon is alkalmas.


Andrew_s
Comments on Facebook

2018. január 13., szombat

CEKA: jó'megmondtuk Juhásznak

A CEKA (Civil Ellenzéki Kerekasztal) írt egy nyílt levélkét az általuk sírómasinának becézett Juhász Péternek. Annak ürügyén, hogy az említett vajszikla nyafog, amiért az MSZP macska-egér partit tart az Együtt-tel. Amely utóbbiról lassan talán az is kiderül, hogy kivel együtt. Lehet: pont ez a baj.

A nyílt levél kapcsán azért érdemes kicsit az előzményekről, és az elmúlt évekről is elgondolkodni. Alkalmasint Juhász szerepvállalása kapcsán is. Már csak azért is, mert számos olyan folyamatban volt elévülhetetlenül ócska szerepe, amelynek hatásaként 2014-ben legfeljebb a zakó méretén lehetett vitatkozni. Azóta már csak azon, hogy melyik zakó-ujjban fér el a magát demokratikusnak nevező ellenzék. Faltól falig. Juhász, a levél szerint azt hitte, hogy majd egyedül kikaparja a gesztenyét, miközben a csatlakozása lépéskényszert jelentett volna a Momentumnak és az LMP-nek. Csakhogy... Az, aki a korábbi szereplések alapján valami mást várt, az alighanem némi amnéziától is szenved. Illetve, ő talán nem szenved. De a környezete...

Mert ugyebár annak idején volt valami Milla. Egymillióan ugyan nem lettek, de azért pártosodtak, vagy mi. Akkor, Juhász még nem tudta, hogy kivel szeretne együttműködni, de azt nagyon tudta, hogy Gyurcsány menjen a fenébe. Nem ment. Ellenben gyakorlatilag Juhász akkori fellépésének két dolgot mindenképpen köszönhetünk. Az egyik, hogy a zsigeri unszimpátia, majd Bajnai visszatérésekor az összes párt elutasítása legalább egy évre megbénított minden konstruktív együttműködési kezdeményezést a több politikai erővel. A másik, hogy letette annak destruktív ellenzéki politikának az alapjait, amelyet máig szív az ország.

Az együttműködés megbénításának egyik jele volt a pártjelképek kitiltása, a többi politikai erő fellépése 2012 októberében. Akkor, amikor a szinte egyetlen reálpolitikai, tényleges befogadást hirdető kezdeményezés a Szolidarítás volt. Kónyát ki is focizták a partvonal mellé az idők során. Mert ugyan alapítója volt az Együttnek, de olyan renitens nézeteknek, amelyek nem fértek össze a vezérelvű ellenzékiséggel nem igazán volt helye a placcon. Ott, ahol a magukat nehéz-páncélosnak hívő politikai prostik hajtottak. A saját gesztenyéjük kikaparása érdekében.

A destruktív megnyilatkozásoknak pedig tényleg szép hagyománya teremtődött. A nagy gyurcsányozáshoz való csatlakozással Juhász annak idején letette az alapjait annak, hogy az ellenzékiséget még Botka is összecserélte Gyurcsány leváltásának szándékával. Miközben az ellenzékiség a mindenkori hatalom ellenzéke szokott lenni. Egy másik párt vezetőjének kívülről való leváltása pedig sok minden, de nem demokratikus gesztus. Ellenben kiválóan alkalmas a tényleges kompromisszumokon alapuló megegyezés megbénítására. Mellékhatásként, az ellenzéki erők elaprózásával, a hatalom megszilárdítására. Orbán valószínűleg ki is küldte kedvenc tányérnyalóinak egyikét az újabb csomag szotyiért.

Juhász Péter minden esetre elérte azt, hogy foglalkozzanak vele. A nárcisztikusok magabiztosságával lehet büszke arra, hogy korszakos politikussá, máig ható tendenciák élharcosává vált. Valószínűleg erre vágyott. Megkapta. Ezek után, az a megállapítás hogy „Elb@sztad” nyugodtan kiegészíthető azzal a szervvel, amivel az említett műveletet szokták végezni. Juhász politikailag az lehet. Na és? Ki a fenét, és mi gátol meg, hogy egy felejthető politikai figurát elfelejtsen? Legfeljebb az, aki megkerülhetetlennek hiszi a megkerülhetőt, és megugorhatatlannak a megugorhatót. Neki bűnbak kell.

Ebből a szempontból pedig a CEKA nyílt levele is kicsit keserédes. Egy kicsit magyarázza azt a bizonyítványt, amit a kölcsönös köldöknézéssel állított ki magáról az ellenzék. Mert kár lenne elfeledkezni arról, hogy a destruktív, „ki-kivel nem működik együtt”, szemlélethez partnerek kellenek. Például az a párttagság, amelyik nem kényszeríti ki a vezetőségből az együttműködést. No meg azok a pártvezetők, akiknek a programalkotása ki is merül ebbe a köldöknézős pótcselekvésben.


Andrew_s
Comments on Facebook