Pár gondolat a tanult szegregációról.

A szegregáció olyan fogalommá vált az utóbbi időben, amit meglehetősen sokat hallunk. A fogalom mögötti tartalmat  pedig olykor szigorúan elvi alapon utasítja el, vagy éppen támogatja valaki. Nem egy esetben megőrizve és elszigetelve kognitív állapotát azoktól az ismeretektől, melyek az éppen aktuális szemellenzőt, akár csak milliméternyire is, de félrelibbentenék. Szándékosan nem emelve ki sem a szegregáció, az elkülönítés, elkülönülés ellenzőit és pártolóit. Azon egyszerű okból, hogy mindkét szekértáborban megtalálhatóak a dogmatikus vezérhangoskodók.

Márpedig a szekértáborok közt folyó háborgások egyik fő jellemzője a szelektív süketség mindenre, amit más körökből próbálnak bekiabálni a szellemi belterjedelem bűvkörébe. Amiért ez baj, az a párbeszéd lehetőségének is a kiiktatása a kommunikációból. Így tehát bizton megállapítható, hogy amikor a nézetek bemerevednek, akkor ott nagy problémák alapkövei kerülnek besüllyesztésre. A szegregáció esetében sincs ez másként. Erről a hírek olvastán is képet alkothatunk, bár sajátos módon a hírek is elég szelektívek lehetnek. Ha ugyanis a szegregáció szóba kerül, akkor legtöbbször a cigánysággal kapcsolatba emlegetik a fogalmat. 

Holott a jelenség korántsem ennyire egy síklappal határolható, és nem egy esetben spontán folyamatok eredménye. Az egyik vetülete kétségtelenül a tanult viselkedési minták beplántálódása a társadalom egyes tagjaiba. Tágabb értelemben a szocializációs folyamatok során szedjük magunkba mindazokat a nézeteket, melyek majdan a környezetben való mozgásunkat fogják meghatározni. Az, hogy a szocializáció egy tanulási folyamat, természetesen közhely. Ugyanakkor, ha az egyes embercsoportokkal szembeni viselkedésre terelődik egy beszélgetés, akkor a felek vagy elkezdenek szemérmesen félrepillogni, vagy indulatosan próbálják saját nézeteiket begyűrni a másik torkába. Vérmérséklettől, és környezettől függően, mivel egy tudományos konferencián inkább a pillogás, egy kocsmában inkább a verbális agresszió légköre válik uralkodóvá.

Vagy már ez a megállapítás is egy előítéleten alapuló látens szegregáció egyik tünete? Nem lehet ezt sem teljesen kizárni, miközben az említett megállapítás valószínűleg sokak nézetével találkozik. Mert ahogy előítéleteink sem egészen az ördög művei, a szegregáció sem az. Már csak azért is, mert valamilyen szintű spontán elkülönülés sokszor megfigyelhető. Legyen az akár kulturális, akár vallási, akár egészségi mélységekben gyökeredző. Lehetne azt mondani, hogy aki akar, különüljön el, de ne különítsen el senki senkit. Ez természetesen sok szempontból igaz, hiszen a mesterséges és erőszakos elkülönítés akár az embertelen megoldásokhoz is egyenes út lehet. Miközben a teljes szegregációmentesség hirdetése is legfeljebb valamilyen álszent viszonyt sejtet.

Már akkor, ha nem szentekről, hanem az átlag népességről beszélünk, és a valós világ körülményeit szemléljük. Néhány esetben egyébként annak sem feltétlenül tesznek rosszat, akit külön kezelnek. Akkor, ha ez nem valami pejoratív biloggal párosul. Mert egy felzárkóztató osztály az iskolában például előny lehet annak a gyermeknek is, aki egy kis késéssel ugyan, de sokkal nagyobb esélyeket megnyitva tud becsatlakozni a későbbi oktatási, nevelési folyamatba. Legyen a felzárkóztatás akár szocializációs, akár kulturális, akár például logopédiai problémákra „kihegyezve”. S persze, amennyiben ilyenkor valami bélyeg kerül a gyermekre, az is egy szocializációs hatás, melyet a megbélyegző is tanul, tanult valahol. Akár szervezetten, vagy akaratlanul is. Márpedig ehhez nem kell semmi olyan mozgalom tagjának lenni, mely, kivonva magát a történelmi tények hatása alól, előre megfontoltan hirdet sarkos eszméket. 

Lehet szegregációra szocializáló hatása akár a mindennapok olvasmányainak, filmjeinek is? Azon a szinten, hogy egyfajta példát állít az olvasó, néző elé mindenképpen. Akarva, akaratlanul egyfajta oktatási, szocializációs hatást is kiváltva ezáltal. Az, hogy a gyermekkori, vagy a nem is annyira gyermekkori olvasmányoknak milyen hatása van, régóta tudjuk. Ha máshonnan nem, akkor elegendő azokat az olvasnivalókat áttekinteni, amit az iskolások kezébe nyomtak. Hol a klerikális, hol a szocialista embertípus hipotetikus megteremtésének a jegyében. Élhetünk tehát azzal a feltételezéssel is, hogy nem csak ideológiai, hanem más téren is hatnak mindezek. Beleértve azt is, ami a ciót fedi le. Mert elég triviálisnak tűnik, hogy amennyiben egy gyermek elé állandóan olyan példát vetítünk, ami például a vallási elkülönülést emeli fel a társadalmi példakép szintjére, akkor ez sem marad hatás nélkül. Akár olyan szinten is, hogy egyfajta társadalmi kondicionálássá válik részben a saját nézeteinek egyedül üdvözítőként való kezelése, akár a másokénak lenézése, alacsonyabb rendűként való kezelése tekintetében. Szegregálva, elkülönítve saját magát a többiektől éppen úgy, ahogy hajlamos lesz, például hatalmat kapva, elkülöníteni a más vallási nézeteket vallókat. De ez a folyamat természetesen nem csak a vallási alapon működő, az előítéletektől sem teljesen mentes esetekben igaz. Igaz lehet általában is az idegenekkel, a fizikailag eltérőkkel szembeni viselkedésre, toleranciára is. 

Ha egy gyermeknek egyfajta látványosságként kell megélnie saját eltérését a többiektől, akkor óhatatlanul arra szocializáljuk, arra tanítjuk, hogy különítse el magát. Akár azért is mert azt kommunikálja felé a társadalom, hogy aki más, az értéktelen. De általában is komoly kondíciós „munkát” végezhetnek a kultúra megnyilvánulásai abban az irányban is, hogy a gyermek azt tanulja, hogy aki másként néz ki, az eleve kerülendő. A folyamat bemutatásához alighanem nem is kell nagyon hosszasan keresni az érvrendszereket, és példákat. Az olvasmányok, filmek hatására, a fantasztikus irodalom kapcsán, már Kuczka Péter is elég régen rámutatott. Francis Carsac-ról írt utószavában (A sehollakók, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1980.) írja: ”...a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az "idegenek" ellen,..” S hozzátehetnénk, nem csak a sci-fi regények, filmek rejtenek ilyesféle kondicionálást.

Sokszor hasonló fejtegetések után lehet olvasni, hallani olyan véleményeket, hogy nosza, vizsgáljuk felül a világirodalmat. Politikailag is korrektté téve a tartalmat, szöveget egyaránt. Nem egy esetben kilúgozva szinte mindent, amiért érdemes lehet elolvasni, megnézni az adott művet. Mint amikor nem egy esetben ötletszerűen festettek át, festményeket, faragtak át szobrokat. Ez végső soron pontosan olyan, mintha az utcán való tartózkodás tiltásával akarna valaki a balesetek ellen védekezni. Az közvetve tanult szegregáció ésszerű határok között tartására ez a radikális megoldás könnyen belátható módon a lehető legrosszabb recept. A gyermeknevelés, a pedagógia felelőssége az, hogy megtanítsa a gyermeket helyén kezelni az említett műveket. Annak érdekében, hogy segítse a gyermeket azon az úton, melynek mentén mesét mesének, a humánumot humánumnak olvasva, gondolva haladhat. Ne higgye azt felnőttként, hogy a humánum csak mese, és a mese világa a megvalósítandó valóság.

Simay Endre István