Ahol a spiritizmus a vizsgálat határa.

A minap szerencsém volt jelen lenni egy könyvbemutatón, melynek tárgya egy igen sajátos tudománytörténeti munka kapcsán született könyv volt. Témája a pszichoanalízis és a spiritizmus kapcsolata, s aligha meglepő, hogy a könyvbemutatón kialakult beszélgetésekben nem csak a szigorúan vett tudománytörténeti aspektusok kerültek be a témaválasztékba. Mert a pszichoanalízis múltbeli nagyjainak és a spiritizmusnak a kapcsolatán túlmutat a jelen embereinek érdeklődése a szellemiségek iránt. Akár közvetlenül a szellemvilág iránt is, a modern okkultizmus, és az, hogy mennyire ál-, és mennyire igazi tudomány lehet a legtöbbször ide sorolt jelenségek vizsgálata a tudományosság meghatározásának korlátaira is rámutat. 

A tudományos ismereteink tárházába betérve, és ott szétnézve igen erőteljes rétegződést tapasztalhatunk. A történelem során számos elképzelés született például a világ működéséről, keletkezéséről, és alkotórészeiről éppen úgy, mint az utóbbiak kölcsönhatásáról. Azért ezeket emelem ki, mert ezek kapcsán az is jól nyomon követhető, hogy sokszor milyen vékony volt a jég a tudományosság áramlatai felett. Az ugyanis, hogy mit tekintünk az anyagi világot érintő tudományos megállapításnak, nagyban függ az arra való adatok igazolhatóságától. Ez természetesen nem mond ellent annak, amit a tudományos megismerés, a kutatás módszertanáról tanítanak, vagy amit a hétköznapokban is el tudunk fogadni. Beleértve természetesen azokat az absztrakciókat is, melyekkel tanulmányaink során megismertetnek. Mert például a gravitáció hatását például egy fekete lyukban nem valószínű, hogy sokan képesek lennének a közvetlen megfigyelés eszközével igazolni vagy cáfolni. Így végső soron akkor is absztrakció marad, ha elfogadjuk a hatást leíró ismereteink univerzális érvényességét.

Ez természetesen több, talán eretneknek hangzó, de végső soron alighanem könnyen belátható dolgot is előre vetít. Az egyike ezeknek az, hogy a hétköznapi tudományosság számos esetben egyfajta hitet tételez fel. Ahogy azt korábban is már érintettem, végső soron a magasabb eszmeiség vezérlő erejébe vetett hitet behelyettesíthetjük a tudományos tekintélyekbe, a tudományos egyenletekbe vetett hittel. Az ugyanis alighanem könnyen belátható, hogy a hétköznapi tapasztalatokra vajmi kevés hatása lesz annak, hogy milyen hittel, vagy tudással rendelkezünk a zuhanó testekkel kapcsolatban. Például arról, hogy az alma a fáról, vagy a cserép a tetőről miért esik le. A zuhanó cserép alatt álló aligha fog gravitációs és a levegő áramlatait leíró egyenletekkel foglalkozni, miközben félreugrik. De a kanonizált tudomány, mint hitforrás megjelenése csak az egyik következménye a korábban leírtaknak. Azonban nem elhanyagolható következménye, mivel az egyfajta tudományos szakbarbárságba is torkolhat. Az ugyanis alighanem ismert jelenség sokak számára, amikor a „nincs a tankönyvekben, tehát nincs” személete uralja el a tudományos tételekben feltétlen hittel élők érvkészletét.

A szakbarbárságra csábító hatással most nem foglalkozva tovább, inkább egy másik problémára érdemes rátérni a spiritizmus jelenségeivel kapcsolatban. Ahogy az említett beszélgetés során is felbukkant az a szemlélet, hogy végül is a tudományos vizsgálat mennyire jelent ténylegesen tudományosságot. Nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a lélek tömegét kezdjük méricskélni, hanem akkor, amikor bizonyos jelenségek mérhetősége, bizonyíthatósága kerül fel a viták céltáblájára. Akár a legnaturálisabb esetben is kimutatható ugyanis, hogy a méréseink valójában nem csak a mért jelenségeket, hanem a mérésre, vizsgálatra alkalmazott, alkalmazható módszereket is jellemzik. A könyvismertetőn felhozott példámat megismételve: pár száz évvel ezelőtt akár máglyán égették volna meg azt, aki az emberbe való belelátás, akár eszközökkel támogatott, lehetőségét emlegeti, míg a mai orvostudomány nem lenne meg az ezt biztosító eszközök nélkül. Amit tehát pár száz éve egyértelműen eretnek gondolatnak tartottak volna, az ma természetes, és része a közösségi tudatnak.

Érdekes lenne akár csak a gondolatkísérlet szintjén elgondolkozni akár az olyan régóta ismerni vélt jelenségek kapcsán is, mint például a telepátia, vagy a hangulatközvetítés. A gondolatok közvetlen cseréje valószínűleg régi álma az emberiségnek, és alighanem annak akár öntudatlan felismerése is meglapul mögötte, hogy a szóbeli kommunikációnk alapvetően elég szegényes részét képesek közvetíteni a gondolatoknak. Annyira, hogy látó távolon kívül nagyságrendekkel nő a félreértések esélye. Alighanem ez is olyan megállapítás, ami a hétköznapokban egyszerűen felmérhető. Telefonon általában könnyebben sikerül akaratlanul megbántani valakit, mint egy négyszemközti beszélgetésen. Mert az utóbbi számos olyan metakommunikációs jeggyel gazdagított, ami egyfajta garanciát jelent a szavakat kísérő hangulatok, szándékok átvitelére. Az is nyilvánvaló, hogy alapvetően agyi folyamatok eredményeiként jelentkezik mind a kommunikáció, mind a metakommunikáció. Akkor pedig nem zárhatjuk ki annak az elvi lehetőségét sem, hogy ezek részben mérhetőek, részben modellezhetőek. S akkor most tekintsük okkultnak, a valós világon kívülinek a telepátiát, vagy csak olyan jelenségnek, melynek méréséhez, modellezéséhez még nem rendelkezünk a megfelelő eszközökkel? 

Amikor tehát Isaac Asimov Második Alapítványának tagjaihoz hasonlóan különös hangok, és más kommunikációs jegyek segítségével akár komplex gondolatok átvitelét tételezzük fel, bajban lehetünk a teljes befogadás és a teljes elutasítás esetében is. Ha ugyanis csak az agy elektromos tevékenységét nézzük, akkor az, a fejre helyezett elektródákkal, részben közvetlenül is mérhető. Az is kétségtelen, hogy a közvetlen környezet elektromos jellemzőit megváltoztathatják az élő organizmus keltette elektromos jelek. Ez a jelenség egyes halak esetében, bár lényegesen nagyobb feszültségeknél, szintén megfigyelhető. Azt tehát, hogy ezt mennyire pontosan, és milyen távolságokat áthidalva tudjuk meghatározni például az emberi agy esetében, végső soron az alkalmazott eszközök érzékenysége, és az alkalmazott mérési technikák fogják valószínűleg meghatározni. 

Márpedig a jelen ismereteink alapján lineárisan extrapolálva a lehetőségeket könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, mint a tárgyak belső szerkezetének megismerhetőségét elvi alapon tagadó eretnekvadász. Hogy ez a spiritizmus valamennyi tanának automatikus elismerését jelenti? Nem valószínű. Inkább csak azt, hogy jelen ismereteink és ismeretszerzési lehetőségeink korlátainak észrevétele feltétlen részét kellene képeznie annak a folyamatnak, amit tudományos megismerésnek tekintünk. Mert az, ami akár jelen ismereteink szerint is, elvileg nem mérhetetlen, de nem tudjuk mérni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy esetleg nem a mérési, modellezési módszertanban van a hiba. Az emberiség története pedig már többször rámutatott arra, hogy akár gyökeres fordulatokat okozott a kanonizált tudományokban is, amikor az eretnekség bizonyíthatóvá vált.

Simay Endre István