Holtak hátán huzakodva

Az Országgyűlés 2000. június 13-án fogadta el azt a határozatot, amelynek értelmében a február 25-e „A kommunizmus áldozatainak emléknapja”. Talán a 13.-ai elfogadási dátum is hozzájárul, hogy a napnak sem igazán van nyugta. Amiben a társadalmi feszültségek fényében talán az is belejátszik, hogy csak két héttel van később, mint annak a napnak az évfordulója, mely szintén egy sok értelmetlen áldozatot követelő rendszernek állít emléket. A sajátos magyar kettősséget jelzi az is, hogy ugyanaz az épület, a ma a Terror Háza Múzeumnak otthont adó falak voltak tanúi a Gestapo és az AVH áldozatainak egyaránt.

A kommunizmus áldozatainak szánt megemlékezés kapcsán alighanem az sem használ a megítélésnek, hogy még a meghatározás tartalma is erősen bizonytalan. Mert egy dolog a kommunizmus, mint eszmerendszer, és megint más dolog lett volna a kommunizmus, mint társadalmi berendezkedés. Márpedig az utóbbi nem létezett, és hazánkban még a szavak szintjén sem létezett. Voltak persze olyanok, akik hittek egy eszmerendszerben, de eltekintve a címke szellemi pajzsként való körbemutogatásától, maguk az ennek jegyében totalitárius hatalmat gyakorlók nem igazán voltak tekinthetők kommunistának. Így szinte borítékolni lehetett azt, hogy az emlékezésre hívó nap elnevezése már önmagában lehet a megosztás eszköze. S egyáltalán nem azért, mert ne lettek volna az egyeduralmi rendszereknek, diktatúráknak áldozatai. A szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt.

Szó nincs arról, hogy akinek az életét kerékbe törte egy kitelepítés, rokonait elítélte egy koncepciós perben egy bíróság, ne lenne áldozat. De alighanem áldozat az is, akinek iskoláztatásába szólt bele a hatalom. S ebben az értelemben talán az is áldozat, aki a diktatúrára hajazó rendszerekben felnevelkedettek útódai, kollegái, beosztottjai. Mert óhatatlanul vagy azt a szellemiséget hozzák magukkal, vagy éppen ellenkezőleg. Erősen túlkompenzálva igyekeznek megszabadulni az önmagukat esetleg önmaguk előtt kompromittáló emlékektől. Többek között azért is, mert noha valódi, az ideológiát tudatosan felvállaló kommunista talán nem sok volt, az adott rendszert kiszolgáló apparátusokban sokan dolgoztak. Akár a politikai apparátusokban, a KISZ és MSZMP alapszervezetekben, üzemi irodákban, titkárságokon. Bürokratikus tisztségviselők és szakemberek egyaránt. Márpedig sokszor a túlkompenzálás legalább olyan problémákat okoz, mint a túloldal. Miközben nem is biztosíték arra, hogy nem követik el ugyanazokat a hibákat. Kicsit úgy, mint aki a sanyarú gyerekkortól menekülve mégis használja a szüleitől örökölt gesztusokat, nevelési módszereket. Akár tudattalanul, mert csak azt ismeri.

Így nehéz nem észrevenni azokat a napjainkban továbbélő reflexeket, melyek megfeleltethetőek a korábbi rendszer évtizedeiben megtapasztaltaknak, vagy az arról szóló olvasmányoknak. Akár csak a kommunikáció, vagy annak módszertana szintjén. Miközben szinte folyamatos értelmezési problémák bukkannak fel arról, hogy akár egy ilyen írás közzétételi lehetősége mennyire a demokrácia vvívmánya, vagy mennyire a demokrácia részleges kudarca. Abban az értelemben akár, hogy amennyiben nem szúrnának szemet a múlt ideológiai párviadalait a napi politika címkézésére felhasználó, a korlátokat emelő, és a szekértáborokat elválasztó árok mélyét süllyesztő törekvések, akkor nem lenne rá szükség. Mert akkor a múlt rendszerek áldozatai békében nyugodhatnának a temetőben, míg túlélők is könnyebben feldolgozhatnák nyomasztó emlékeiket,

Ahelyett, hogy egyfajta állandósított poszttraumás sokként éljen a társadalomban az, amit utólag lehet ugyan magyarázni, de megváltoztatni már nem. Márpedig, az, aki állandóan visszafele forgatja a fejét, miközben a különböző oldalak felé kiabálja azt, amit ott szeretnének hallani, előbb utóbb hasra esik. S minél magasabbról annál nagyobb tömegeket képes maga alá temetni, és annál nagyobb gödröt hagyni maga után. Így, miközben például egy múzeumban, mint a Terror Házában, lehet helye akár egy tudományos ülésszaknak, a napi politika szintjén visszás, és csak a közös előrehaladás útját csúszóssá tevő törekvés az áldozatok emlékével való huzakodás. Már csak az említett széleskörű érintettség okán is. Mert aligha van ma Magyarországon olyan párt vagy mozgalom, amiről elmondható lenne, hogy minden tagja hetedíziglen mentes felmenőiben minden korábbi MSZMP-s vagy KISZ-tagságtól. Maradna tehát az, hogy folyamatosan a ki-kinek a kommunistája körben pörög a társadalmat mélybe taszító vitaörvény.

Miközben élnek a régi reflexek, és sorok közé kényszerülnek gondolatok, utcára az emberek, és az áldozatok meg csak tartják a hátukat. A közvetett áldozatok is. Míg néhányan csak a markukat. Ebből a szempontból a kormányzati oldalon olvasható, a Terror Háza elé szervezett eseményt beharangozó szöveg fejléce, a „múltat be kell vallani!” szöveg alapvetően téves a jelen hazai helyzetben, és ugyancsak a megosztást szolgálhatja. A múltat ugyanis nem bevallani kell, hanem legfeljebb megvallani, és végre sok szempontból tényleg múlttá tenni. S még egyszer érdemes talán hangsúlyozni, hogy nem az a gond, hogy az áldozatok nem érdemlik meg az emlékezést. Sokkal inkább az, hogy az említett társadalmi poszttraumás sokk sokunkat közvetett áldozattá tehet napjainkban is. S nem a megvallást, probléma-feldolgozást és előrehaladást szolgálja, hanem a múlt történelmi tényeinek magyarázatában a napi politikához illő, abban tért nyerő kommentármanipulálást.

Simay Endre István