2012. október 12., péntek

Sorban mállók

Forrás: Ételt az Életért Alapítvány
Állás egy sorban, vagy sorban állás. Általában a tömeg jut az eszünkben, és a bosszúságok. Állunk egy sorban, és bosszankodunk. Nézünk egy sort, és sokszor nem is értjük, mire a nagy felhajtás. Miért állnak ott az emberek órákat akár. Azt hiszem, ha asszociációs játékot játszana valaki, akkor igen sokféle fogalom ugrana be az egyes embereknek. Nagyrészt attól is függően, hogy milyenek a saját személyes tapasztalatai azzal kapcsolatban, amikor maga is ott állt egy ilyen sorban. Márpedig biztosan más emléket őriz az, aki a templomban vár az ostyára, és mást az, aki annak idején a banánért, narancsért állt egy sorban, úgy harminc-negyven éve. Lesz olyan, akinek a valahová tartozás öröme fog az eszébe jutni, de lesz biztosan olyan, akinek a fegyelem. S szinte biztosan lesz olyan, akinek a szükség.

Mert a legnagyobb motiváló abban, ha valaki ezzel tölti az idejét, az a szükség. Azért áll be, vagy azért kér meg valakit, hogy helyette beálljon egy sorba, az az, mert szüksége van arra, amit ezáltal kaphat. Termékre, szolgáltatásra, érzésre, élelemre. Annak idején virtuális sor állt az autóért hazánkban, és valós sor állt egy ott jártamkor Kolozsváron a kenyérért. Olyan sor állt ott harminc éve, hogy az ajtót ki sem nyitották, hanem egy fejmagasságban nyitott kis ablakon kapta meg mindenki az adagját. Nézve a sort, mi tagadás nem is igen értettem, hogy miért a nagy fegyelem. Nálunk akkor már kopóban voltak a háborús, ínséges sorok. Elvégre mi voltunk a legvidámabb barakk. Mi másra vártunk akkortájt órákat, napokat, hónapokat. S legendaként hallgattuk, hogy a Szovjetunióban néhányan abból élnek, hogy mások helyett kivárják, kiállják a sort. Ám mindezen sorok kiváltó oka a szükséglet. Akkor is, ha az egy szelet kenyérnél kevésbé megfogható.

S van még valami, ami a szükséges ahhoz, hogy valaki ne csak beálljon a tömeg végére, hanem kiszámított tempóban végigvárja a sorát. Ez pedig a bizalom. A bizalom abban, hogy amennyiben eleget vár, akkor megkapja, megszerezheti a szükséglet tárgyát. Könnyű lenne azt mondani, hogy minél nagyobb a bizalom, annál nyugodtabb a tömeg. Ám azt is könnyű belátni, hogy a látszólagos, vagy valós nyugalom mögött ezernyi közösségi vagy személyes ok húzódhat meg. Gondolok itt arra, hogy az, aki gyermekként megszokta, hogy bizonyos javakhoz csak a türelem órái árán juthat, az könnyebben el is fogadja ezt a helyzetet. Ha egy közösség rendezkedik be a hiányok láncolatára, akkor végső soron a közösséghez tartozás élményéhez tartoznak a sorok. Hol itt, hol ott bukkanva fel. Ahogy szintén a közösségi sor-kontroll része lehet a kiszolgáltatottság, és a megfélemlítés is. Elvégre, ha alapvető, az élethez szükséges javak várnak a célnál, akkor a kivárás nem megkerülhető. Ha rendőrsorfalak között kell kivárni, akkor kevesen fognak nyomakodni. Amikor a társadalom a szükségből próbál erényt kovácsolni, és azt erővel felvigyázni, akkor nagyon türelmes sorokban kígyóznak majd az emberek.

Ahogy olyan belső hatások is elősegítik a látszólagos fegyelmet, amelyek édes gyermekei a kiszolgáltatottságnak. Amikor az önbizalom megtörik, a tartás megroppan, az emberség elapad, akkor már egy legyintéssel áll be valaki a következő ember-kígyó végére, és araszol előre az akár bizonytalanná vált cél felé is. Ennek illusztrálására elegendő volt a minap egy állásbörzére várókon végigtekinteni az Üllői úton. Az emberek fegyelmezetten álltak többes sorokban. Hosszan, kanyargósan. Bízva abban, hogy aki bejut, az legalább egy reménnyel gazdagabbá válhat. Mert sokaknak a remény sem jut. A fásultság pedig szinte méterekkel volt mérhető. Aki a körútnál beállt a sor végére, még talán megpróbált valami akasztófahumort kicsiholni magából. Talán kicsit szégyellve is a helyzetet. Szégyellve magát azok helyett is, akik miatt ott sorban állni kényszerült. Kicsit előrébb már látszott, hogy bizony ez a feszültségoldás nem segít, és előkerültek a könyvek. A „látjátok, nekem nem is annyira fontos” kommunikálása érdekben. Mert nem jó érzés, ha az ember kiszolgáltatott. S látszottak a rutinosak. A régóta sorokat próbálók. Fásultan, szinte előre lemondva mindenről álltak, és vártak. Talán százával szerencsét próbálva a kitörésre a recesszió agyvelőt és kedélyt kiszárító malomkövei közül.

Akinek pedig nem sikerül, és a fennmaradás a tét, annak maradnak az ételosztások. Szintén a maguk soraival, a maguk rezignáltságával, és a maguk embert felőrlő belső magányosságaival. Felidézve a régmúlt kolozsvári arcok némelyikét. A beletörődő fásultságot abba, ami felett számukra eljárt az idő. Annak az ideje, hogy változtatni lennének képesek. Nem a tömegük miatt, mert sajnos az utóbbi évek ételosztásai egyre hosszabb sorokat eredményeznek. A belső képesség hal el. Az elfogyó emberi tartalékok, a megalázott pillanatok túlélésének rövidzárlatai által lemerített tartalékok fogynak el. Kinek mikor, és kinek mennyire. S nem számít, ha ma még van egy jobb ruhája, mert majd elnyűtt lesz az, ha utánpótlás nem akad. A munkáért álló sorok pedig mutatják, hogy nem akad. Egyre többeknek akad egyre kevesebb. Egyre többek tudnak egyre kevesebbet tenni önmagukért. Belefordulva abba az alagútba, melynek végén az önfeladás csalóka fénye hívja az arra tévedőt. Azt ígérve, hogy akkor jobb lesz. Jobb lesz, mert már az sem fogja érdekelni, hogy milyen szintre van elsüllyedve. Miközben mit érdekli a magasabb politika. A személyes politikája az, hogy aznap ne rúgjanak bele nagyot, és jusson a gyomrába is valami eközben. Ha ehhez sorban kell állni? Na és. Hiszen ideje van. Mása sincs sokszor. Csak ideje. S ha az aznapi lesz az utolsó? Kit érdekel? Majd behúzzák egy fekete zsákba, oszt jó napot.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése