Hitteljesítménytani oktatás.

Forrás: Truefreethinker

Az erkölcstan és hittan oktatása körül, a hangulati tavacskába hajigált betontuskókra tekintve, érthetően nem csitulnak el a hullámok. Amiben a kezdetektől jelentős szerepet játszik az, hogy az oktatáspolitika irányítása korántsem olyan kézben van, amit a hitélet szempontjából semlegesnek lehetne tekinteni. Sem az egyházi tisztséggel rendelkező miniszterről, sem egy egyházilag elkötelezett párt politikusáról nehéz feltételezni azt, hogy saját világnézetétől elvonatkoztasson, amikor a diákok számára ideális irányvonalat akarja felvázolni.

A NAT tervezetében ez még akként is tükröződött, hogy az erkölcstant és hittant is az egyház felügyelete alá rendelte volna. Ez időközben szerencsére legalább formálisan megváltozott, de az oktatásirányítás szemléletében ez nem feltétlenül jelent változást. Erre utalt a közelmúltban az a tiszavirág-életű felbuzdulás, mely egy egyesület nevében gondolta beszabályozni az erkölcstant oktatók körét. Elég erősen rezonálva azokra a törekvésekre, melyek a gyermekeket nevelőket, vagy akár a gyermekeket gondolták volna diszkriminálni egy adott vallás lobbi-pártjában megnyilvánuló eszmeiség alapján. Miután az egyesületi kísérlet hatalmas blamázsba fulladt, Hoffmann Rózsa is idejét látta kinyilvánítani, hogy szerinte ki taníthat erkölcstant. Kifejtve, hogy módszertani képzések után, tulajdonképpen tanítsa az, aki akarja. Ami nagyjából azt a képet festi az egészre, mint amikor az akaratos gyermekkel szemben a nyűgös szülő azt mondja egy kézlegyintéssel, hogy „csinálj amit akarsz, és állj a fejedre”. Azt sugallva, hogy Hoffmann Rózsa maga is eljutott arra az általa korábban a pedagógiára emlegetett pontra, hogy „rendszerint kissé zavarba jön, amikor az erkölcsi nevelés kérdéseivel kell szembesülnie”.

Ami egyébként teljesen érthető, ha azt vesszük, hogy egy közösség általános erkölcsi, etikai normáit aligha egy tantárgy keretében kellene oktatni. Már csak azért sem mert az iskola nevelő, szocializációs funkciója mi másról, ha nem erről szólna egyebek mellett. Így tehát sokkal inkább az oktatáspolitika ragaszkodása nem teljesen érthető ahhoz, hogy márpedig ennek külön tantárgynak kell lennie, és kész. Hacsak nem az a ragaszkodás oka, hogy az erkölcstan paralel tárgyának, a hittannak az órarendbe illesztett kötelező voltáról nem tud, vagy nem akar lemondani az oktatáspolitika. S ezért, a látszategyensúly megőrzéséért ragaszkodnak az említett tantárgyi felosztáshoz. Pedig a hittan órarendbe illesztése, noha más okból, de szintén nem teljesen magyarázható mással, mint az oktatáspolitika ideológiai vakságával, szemellenzőivel, és azzal a homályos szándékkal, hogy a „szocialista embertípus” mintájára valami „keresztényi embertípust” akarjanak idomítani az iskolákban. Márpedig a hit világa, alapvetően lelkiismereti és ideaválasztási kérdésként, sokkal inkább felekezeti, mint iskolai kérdés.

Leszámítva talán a felekezeti iskolákat, ahol külön áhítat-felelősök figyelik a tanárokat is. S ez még akkor is igaz, ha a vélt elvárások túlteljesítésének vágya akár egy színházi szentelő felé masíroztatja a kormányzati kultúrsokk-harc katonáit. Miközben a vélt vagy valós elvárások vallási irányultságára is tekintettel kellene persze lenni. Mert furcsa lenne, ha úgy értelmezné valaki, hogy például egy katolikus pap által szentelt színházba más vallások követőinek, vagy a panteont elutasítóknak semmi keresni valójuk. No meg persze miért pont katolikus pap szentelne templomot vagy tartana hittant. Mely utóbbi kérdés a hittan oktatásának adminisztratív szabályozás alapján vált aktuálissá. Mert Rétvári Bence keresztényüldözés-szakos államtitkár szerint senkit nem akarnak korlátozni, Donáth László szerint mégiscsak így alakulhat. Bár az, hogy egy osztályból legalább hét tanuló kérése alapján kell egy adott hitet oktatni nem csak a katolikusok felé lejtő pálya kérdését veti fel. Ha ugyanis két-három hitvilág képviselői teret kapnak egy osztályban, iskolában, akkor ez a gyermekek egymással való szembeállításának esélyét is megnöveli.

Bár belegondolva, lehet, hogy ez is az életre nevelés jegyében kidolgozott nevelési, oktatáspolitikai koncepció. Már akkor, ha az oktatáspolitikát irányítók szerint az ideológiai megosztottságon lapuló szembenállás tanulását nem lehet elég korán elkezdeni. De, természetesen örömmel olvasnék arról, hogy kidolgozott módszertant állítanak össze a pedagógusoknak az így kialakuló helyzet kivédésére. Arra, hogy milyen módszerrel békítsék össze azokat a diákokat, akiket a választást megtevő szülők ideológiai elvei alapján osztanak majd meg vallásuk, világnézetük alapján. A Rétvári Bence által emlegetett szabad szülői döntés ugyanis csak akkor valóban szabad, ha a gyermeket az iskola adott esetben képes megvédeni az indirekt nyomásgyakorlástól, a szegregációs tanulástól is. A hittan helyet tehát sokkal inkább egy ezt segítő, az egyes vallásokat kiegyenlítetten oktató, vallástörténeti jelleggel bíró tárgy lenne üdvözölhető. Az, beleértve az ateizmus megtárgyalását is, valóban segíthetné az emberek későbbi társadalmi együttélését. Igaz, a ténylegesen szabad hitválasztás sértené egyes egyházak lobbi-érdekeit. Például azokét, amelyeknek most éppen a hiteleit kívánja a kormányzat mindannyiunk pénzéből konszolidálni.

Andrew_s