2013. június 19.-én, hosszú betegség után, 81
éves korában elhunyt Horn Gyula korábbi miniszterelnök. A hír rövid, míg annak
a korszaknak a taglalása, melyben politikai pályáját befutotta, aligha lehet egy
blog-jegyzet feladata. Majd megjelennek a hosszú elemzések, könyvfejezetek, és könyvek
arról, ami munkásságát jellemezte. Beleértve a vasfüggöny lebontásában játszott
szerepét, és azt is, hogy a parlamenti kétharmad birtokában is visszafogott
politikusként tudott viselkedni.
Sok tekintetben beírta magát a politika
hazai, és európai történelmébe.
Ráadásul nem elrettentő példaként. Amit sok hazai politikai tankönyv-szereplő
nem mondhat el magáról. S éppen ezért végső soron végtelenül szomorú, hogy
betegségéről az ország akkor szerezhetett igazán tudomást, amikor a Parlament
egyik legbunkóbb felszólalása elhangzott: „három éve
ott vergődik a Honvéd kórházban, mert képtelen meghalni”. Felállítva a
kormánypárti képviselők lokális tahósági rekordját, mely azért hull vissza a
hatalomra, mert nem kérték fel azonnal a gyűlöletkomplexusba beszűkült
képviselőnőt a távozásra. Wittner Mária maradt képviselő, maradt
Fidesz-képviselő. Maradt. Fellélegezhet, és talán kicsit megnyugodhat. Az, aki
már akkor sem tudott védekezni, már felülről nézheti a kicsinyes vergődéseket.
Miközben már életében, aktív politizálásának utolsó évtizedeiben elérte azt a
politikusi magasságot, melybe sok politikus csak görcsösen kapaszkodni
szeretne. Már csak azért is, mert miközben sokan a múlt átírására törekszenek, még
emlékezhetünk Horn Gyula reakciójára a pufajkás múltat illetően.
Felállt a Parlamentben, és nem tagadta, nem
akarta az adatokat ezer évekre titkosítani. Nem kezdett hecckampányba a
felszólaló ellen, és nem olvasta politikai ellenfelei fejére, hogy egy pártból
indultak, és korántsem olyan makulátlanok, mint szeretnének látszani. Vállalta
a személyes múltját, és vállalta a felelősséget is. Nem a felelősség elmaszatolásában,
hanem vállalásában, és megbeszélésében látta a megoldást. Ismerve,
politikusként, a csodák három napos határidejének szabályszerűségeit. Ahogy
korábban, a vasfüggöny lebontásában is személyes felelősséget vállalva járt el.
Nem adta ki gebinbe a cselekvést, a kockázatvállalást. Tudva, vagy csak érezve azt,
hogy a valós kockázat vállalása nélkül nincs valós teljesítmény. Anélkül lehet
a kijárt utat dágvánnyá taposni, de csak ritkán lehet előre jutni. Lehet a
tények ellen állóháborút folytatni, de a lövészárkok csak mélyülnek eközben. Igaz,
Horn Gyulának politikai ellenfelei voltak, és nem ellenségei. Ellenségként
mások kezelték. S míg politikai eredményeit külföldön elismerték, még láthatta
a hazai ellenségeskedés mélyülését a Horn-kormányt követő években.
Nem háborúzott, „csak” győzött. Külföldön
elismerve, itthon szinte elfeledve. Olyan politikusként, aki el tudta fogadni,
hogy Magyarország Európában van. S olyan politikusként, aki el tudta fogadtatni
másokkal is, hogy hazánk európai ország. Akkor is, ha nyilván nem volt
tökéletes. Ahogy kormányzása sem volt tökéletes. Számos hibától terhesen teltek
azok az évek is. Azonban a jelen kormányzat legalább elmondhatja: ebben
felülmúlta. A Bokros-csomag megszorításai például mára meghaladott emlékekké
váltak. Ahogy a Tocsik-ügy is csak kisstílű játszadozás volt a trafik-botrányra
tekintve. De eredményeinek és hibáinak mérlegét még sokan meg fogják vonni, szeretném
elvenni a történészek kenyerét ebben.
Most azonban, hogy Horn Gyula földi útja
véget ért: Nyugodjék Békében.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése