A köztudat részévé válni szinte biztosan
olyasmi, ami sok betűvető álma. Több is lehet, akinek időlegesen, hatalmi
nyomásra sikerül. Kevesek azonban azok, akiknek mondatait úgy idézik, hogy
sokszor az eredetét sem ismeri az, aki „menőzik” velük. Az egyik ilyen író,
valóban a köz tudatának nagy alakítója volt Rejtő Jenő.
Rejtő Jenő, aki futólag megjárta az
idegenlégiót, és ma 110 éve született. S aki egyike volt azoknak, akiket bedarált
a második világháborús hadigépezet magyar munkaszolgálata. Mert nem volt elég
magyar azoknak, akik nemhogy műveit nem olvasták talán, de esetleg olvasni sem
tudtak. Csak lőni. Meg halálba kényszeríteni másokat. Akár irigységből. Irigyelve
azt, mert a másiknak tehetségből esetleg több jutott. Vagy akár csak
emberségből. Elvégre az, aki emberségből sehol nincs, kínos lehet annak a
jelenléte, aki tükörként mutatja vissza saját lelki sivárságát. Írhattam volna barbárságot
is. De a valós barbárok korántsem voltak azon a szinten, ahova a magyar
munkaszolgálatos „kontingens” összeállítói, majd „kezelőszemélyzete” süllyedni
volt képes.
Születésének évfordulóján azonban inkább a
műveire érdemes emlékezni Rejtő esetében. Azokra a művekre, amelyek nem egy
esetben kacagtatva mutatták be azt az embertelenséget, amely hőseit, szereplőit
nem egy esetben egész más színben tünteti fel, mint ahova a hétköznapi
sztereotípiák nyomán sorolnánk. Az úri csirkefogók, kikötői csavargók,
kártyacsalók nem egy Rejtő-kötetben bukkannak fel a jó ügy harcosaiként. Két
pofon közt a gyengét gyámolítva. Miközben nevetünk a hatalmaskodó, de pórul
járó őrmesteren, altiszten. Mígnem valahol előbukkan az altisztből is az ember.
S talán ez a Rejtő-könyvek egyik zsenialitása. Az a humánum, amivel talán
keveset találkozott, de amit legalább megpróbált láttatni. Nem feledkezve meg
arról az olvasói igényről sem, hogy a mű végére lelepleződjenek a valós
gazemberek, és lakoljanak is meg azért, amit tettek. Olyan fordulatok között,
amelynek leírt mondatai generációk alatt égtek be a mindennapokba.
Alighanem azok szóhasználatába is, akik
most bőszen zsidóznak, és Rejtő Jenőt lehetőleg kitagadnák az egész múltból.
Számos társával együtt. Holott lényegesen egyszerűbb lenne a turulgőzös
helyosztók helyett a másikban az embert meglátni. Talán ezért is lenne jó
néhány Rejtő-könyvet, a kevésbé mosolygósabbak közül felvenni az iskolai
repertoárba. Tudomásul véve, hogy a magyar irodalom rését képezi a Csontbrigád
éppen úgy, ahogy Piszok Alfréd történetei, illetve a Menni vagy meghalni.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése