2016. október 21., péntek

Papírok lejtmenete - 2012

Az írás eredetileg 2012-ben jelent meg az euroAstra oldalán. Ha még emlékszünk, akkortájt kezdődött a huzavona az azóta plágiumba-bukott köztársasági elnök, Schmitt Pál doktorijával. Egyfajta nyitányt adva az azt követő, és számos politikai szereplőnek kellemetlen perceket szerző, papíralapú adok-kapok elé. Ugyanakkor már javában zajlottak az ötletelések a végzettségek esetében legalább a látszatpresztízs megteremtése körül. Mely utóbbi viták már akkor is, és azóta is legtöbbször a politika gumicsontigényének kielégítését, illetve az oktatáspolitika alkalmatlanságának elfüggönyözését volt hivatva szolgálni. Ez túl sokat azóta sem változott.

Ahogy az a társadalmi tendencia sem, amely évszázadok során, szinte természetes folyamatként alakítja az egyes végzettségek, referenciák, papírok valós értékét. A 2012-es írás, noha utalt az akkori körülményekre, elsősorban az utóbbiról szólt. S szól a következőkben jelenleg is.

Papírok lejtmenete

A felsőoktatásban, de általában az iskolai oktatás során, szerzett végzettségek jelentősége változó. Például, változó lehet akár az egyes élethelyzetek során is. Mely utóbbiba a munkavállalási lehetőségektől kezdve sok minden belejátszhat. De változó a történelem során, a társadalmi körülmények változásainak függvényében is. S ebben nem kis részt vállal az oktatáspolitika éppen úgy, mint az egyes, végzettséget adó iskolák elfogadottsága, Mert ki ne tudna valamilyen rangsort állítani abban, hogy melyik iskola „papírja” ér többet, és melyik kevesebbet.

A nagyobb történelmi változások egyik jellemzője, hogy amikor a munkaerőpiacon túlkínálat jelenik meg az egyes végzettségi szinttel rendelkezőkből, akkor a tömegképzéssé váló adott képzés társadalmi értéke óhatatlanul inflálódik. Ez igaz a felsőoktatásra is, de megfigyelhető volt korábban a puszta írástudástól az érettségi bizonyítványig. De ez csak az egyik, gyakorlatilag szabványos folyamata a történelemnek. Mert szinte természetes igény, hogy amikor egy végzettségi szint nagyobb egzisztenciális biztonságot látszik nyújtani, akkor annak elérésére egy fokozottabb személyes törekvés irányul. Ez nagyobb távlatokban azt jelenti, hogy egyre többen fognak rendelkezni az adott szintű ismeretekkel, kompetenciákkal. Ezek társadalmi felára tehát csökken.

Ebbe a folyamatba lép be a politika, amikor például a munkaerő-, és oktatáspolitikai intézkedésekkel akár mesterséges kínálatot képes teremteni az egyes kompetenciák iránt. De ugyanezeken a politikai csatornákon keresztül akár a végzettségek inflálódását is gyorsítani képes. Ha ugyanis az egyes iskolai „papírok” társadalmi értékének csökkenését segíti elő, akkor az azok iránti igény szintén csökkenni fog. Ez lehet akár hasznos hatású is, ha egy nagyon specializált végzettség megszerzésének irányában jelentős társadalmi előítélet, pozitív várakozás hat, és ezért túlértékelt a kereslet. Vagy akkor is, ha valamely kompetencia után egy más irányú tervezettség előre láthatóan keresletteremtésre kerülne sor. Ha például egy iparág mesterséges felfuttatása tervezhető, és társadalmilag megfinanszírozható, akkor érdemes ezt megelőzően az ehhez szükséges szakemberek képzése. Ez azonban érthetően, csak évtizedes tervezések mentén értelmezhető, mert a legtöbb ilyen képzés ad hoc alapon nem megalapozható.

Ugyanakkor az is látszik a történelmi példák alapján, hogy ehhez elsősorban, évtizedeken átívelő oktatáspolitika, és természetesen foglalkoztatáspolitika lenne szükséges. Ami, tekintve a társadalmi és technológiai fejlődést korántsem jelenti azt, hogy az előbb említett képzési infláció ne folyna folyamatosan. Még akkor is, ha esetleg egyes fokozatok nevei évezredeket is ívelnének át. Mert aligha lenne vitatható, hogy Platón Akadémiája, és a jelenkorok akadémiái jelentős eltéréseket mutatnak. De ez igaz lenne akkor is, ha a nagy múltú egyetemek múltját, és jelenét vetnénk össze. Ez alighanem olyan természetes állapota az iskolák fejlődésének, amit lehet elítélni, vagy elfogadni. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Ami hiba lehet az az, hogy olyan politikai beavatkozások következnek be, melyek egyoldalúan, csak az iskolarendszeren belül okoznak változást. Például, amikor politikai gesztus gyanánt elmozdul egy képzési forma a tömegképzés felé, de erre a munkaerő-piaci folyamatok oldalán nincs felkészítve a társadalom. Ilyenkor olyan láncreakció indulhat be, ami tovább erősíti a folyamatot. Mert a munkát nem találók valamilyen formában az oktatás felé „menekülhetnek”, vagy akár a politika ebbe az irányba menekítheti a pályakezdő munkanélkülieket. Ezzel egyes képzési állapotokban mesterségesen is olyan mértékben duzzadhat fel a képzettek száma, mely szinten és számban nem foglalkoztathatók. Miközben társadalmilag is finanszírozhatatlanná válhat a mesterségesen kialakított szinten.

Így a kezdetben népszerűnek tekinthető intézkedés a visszájára fordulhat, és a meggondolatlan oktatáspolitikai beavatkozások csak sokkal nagyobb erőfeszítéssel korrigálható. Miközben a megfinanszírozhatósági korlát könnyen vezethet oda, hogy a képzés valamilyen formában kasztosodik. Mert óhatatlanul azok számára jelent az „önerős” finanszírozás kisebb problémát, akinek családja ki tudja fizetni a társadalmi erőforrásoktól függetlenül az iskoláztatási költségeket. Ez az a folyamat, amit jelenleg [2012!] is tapasztalhatunk. Egyfajta lejtspirált okozva. Óhatatlanul fajsúlytalanná téve számos végzettséget, melybe csak beleerősíthetnek azok az események, melyek a napi politika eszközeivé teszik a végzettségek megszerzése körüli csatározásokat.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése