25 éve, 1992. április 6-án hunyt el Isaac Asimov. Ismert
szerzője a tudományos fantasztikus irodalomnak. Annak ellenére, hogy
biokémikusként sem volt teljesen ismeretlen a szakmában. Mégis, inkább a
népszerű irodalom az, ami híressé tette a világban. S így szinte biztos, hogy sokkal
többen ismerik az irodalmi, mint a tudományos munkásságát.
Nem is teljesen véletlenül. Mert akkor tűnt fel, amikor
felfele ívelővé vált a tudományos fantasztikus irodalom. Pontosabban, a
tudományos és technikai fejlődés váltott sebességet. Felkeltve az emberek
érdeklődését, és felpörgetve a fantáziát is. Fokozva az érdeklődést arra
nézvést, hogy a rohamosan fejlődő tudomány és technika milyen hatással lesz a
mindennapokra, a jövőre, és az igen távoli jövőre. Esetleg milyen alternatív
lehetőségeket tartogat. S ebből a szempontból Asimovról elmondható: jókor volt
jó helyen. De azt, hogy ez mennyire kevés lett volna, mutatják a perckarrierrel
bíró pályatársak. Az egynovellás, vagy egyfércműves szerzők sora. S azok, akik
a saját korukban lehet, hogy olvasottak voltak, de mára csak az irodalomtörténészek
lábjegyzetében találkozunk a nevükkel. Esetleg az olyan alternatív ideológiák
kapcsán, mint például a szcientológia.
Ezzel szemben I. Asimov művei az örök aktualitás
látszatával bírnak. Ha nem is mindről mondható el, hogy profetikus erővel
íródott. Azért számos műve, gondolata tekinthető olyannak, amelynek
érvényessége alig megkérdőjelezhető. Legalább is akkor, ha a humánum, az ember,
illetve az Ember irányából szemléljük a tudományt, illetve a technikát, a
társadalmat. Elég a robotika, nevéhez kapcsolt, három alaptörvényére gondolni.
Ami a hideg, illetve idegháborúk által cibált, a robotokat gyakran az
antiutópiák központjába képzelő világkörnyezetben igazi áttörés volt. S maradt.
Mert Asimov történetei akkor is kitartottak ezeknek a történeteknek az
alkalmazása mellett, amikor a későbbi műveiben egy nulladik törvényt is
beiktatott a sorba. Jelezve, hogy az emberiség, az emberi kultúra iránti
elkötelezettsége hajlíthatatlan. Annak ellenére, hogy a Trantor központtal
kialakult birodalom világában az antiutópiák irányába térülő mozzanatok is
megjelennek.
Apró kavicsok gyanánt a galaktikus fejlődés nagy folyamában.
Lassan apróra csiszolódva, és belesimulva a történelem évezredes léptékkel bíró
nagy szakaszaiba. Amely Asimov világában a birodalmasodási nagyciklusok
történelme. Jól mutatva ezzel, hogy az író, a Föld nevű bolygó korábbi
birodalmai nyomán, akkor megsejtett valamit az emberi viselkedés természetéről,
amikor a humánetológia legfeljebb ködös elképzelés volt. Korántsem valami
egzakt és divatos tudományterület. Miközben Asimov a történelem nagy
áramlatainak leírására megalkotta a maga sosemvolt tudományát, a
pszichohistóriát. Amely, mint tudjuk, Hari Seldon munkássága nyomán vált a
homályos axiómák halmazából egzakt tudománnyá. Nem egy olyan elejtett
eszmefuttatással, amit mára nyugodtan tekinthetünk a humánetológia tárgykörébe
tartozónak. S nem csak azok, amelyek birodalmi és robottörténeteiben bukkannak
fel, hanem az olyan művekben is, mint például a „Halhatatlanság
halála”, vagy a „Sötétedés”.
Negyed százada tehát olyan író, tudós, távozott, akit
nyugodtan tekinthetünk zseninek. S akivel kapcsolatban nem véletlenül emlegetik
a történelem időutazóiban hívők, hogy akár egyike lehetett a visszatérőknek. Ami
lehet hit kérdése. Miközben az alighanem tény, hogy műveit megéri időről időre
újraolvasni. No meg tanulni belőlük. Amíg nem késő. Amíg még van, aki tud
olvasni. Amíg még van, akit érdekel az ember és az emberség.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése