A kormány részéről, a jelek
szerint, elkészült az általános középfokú képzés leépítésének az éppen
aktuális koncepciója. A hírt most, egy kiszivárgott. decemberi háttéranyagra
hivatkozva közli az MNO.
Azzal, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) jelenleg, valószínűleg a
választásokig jegeli a Parragh László által vezetett Magyar Kereskedelmi és
Iparkamara álláspontját tükröző koncepciót. Miközben a tendencia nem új.
Már csak azért sem, mert az iparkamarai főmufti már egy
éve is arról ábrándozott, hogy leginkább szolgákra van szükség. A
vállalkozóknak. De nincs ez másként a kormányzat esetében sem. Annak a
kormányzatnak az esetében, amelyről már öt évvel ezelőtt is tudni lehetett:
erősíteni és nem gyengíteni akarja a szolganemzet
koncepcióját. Mely koncepció jellemzően kiteljesedik az olyan
rendszerekben, amelyek már kisgyermekkortól a hatalmi hierarchiák feltétel,
illetve gondolkodás és kérdések feltétele nélküli elfogadására igyekszik
szocializálni a jövő nemzedékeit. Mert valószínűleg nincs nagyobb ellensége az
érveket pofonnal, a meggyőzést pedig legyőzéssel helyettesítő vezéreknek, mint
az az alattvaló, aki kérdez. Majd aztán elgondolkodik a válaszon. Ha pedig
netán még morális mérleget is képes felállítani, az már maga lehet a pokol az
említett vezetőknek. Állami-, egyházi-, és cégek vezetőknek egyaránt. Nem
véletlen tehát, hogy a koncepciót történelmileg a gyarmatok egyházi iskoláiban
lehetett igazán vegytisztán létrehozni, majd remek hatásfokkal alkalmazni a XX.
század diktatúráiban is. Hogy aztán visszaköszönjön, kicsit szalonképesített
formában, Parragh vállalkozói elvárásaiban, illetve az Orbán-kormány oktatáspolitikájában.
Esetleg, alig szalonképesített formában.
Most éppen úgy, hogy az első körön nem gimnázium-képesnek
ítélt gyermekeket egy életre kényszerpályára kényszerítik. Amiben a kulcspontok
a kényszerpálya, és a kényszerítés. Ráadásul egy olyan kényszerpálya, ahol a
megfeneklés a legbiztosabb életkilátás. Tekintettel arra, hogy a szakképzés színvonalát
már régen leszállították az alig vállalható szintre. A két hatás együtt egy
valamire lehet kiválóan alkalmas. A gimnáziumok olyan versenyistállóvá válnak,
amihez görcsösen fog ragaszkodni a szülő és a csemete egyaránt. Ha bekerült.
Tárt ajtókat nyitva ahhoz, hogy az iskola nyugodtan visszaéljen a hatalmával,
és ne legyen rákényszerítve a színvonalas oktatásra. Elvégre reklamálni senki
nem fog merni. Valamint előrehozva azt a presztízscsatározást és könyöklő
versengést a középiskolás évekre, amelyben egyébként majd csak a munkaerőpiacon
lenne része a gyermekeknek. Az egyik oldalon tehát lesz egy hatalmaskodó
iskolarendszer, míg a másik oldalon egy kompetitív helyzetben a hatalomnak
betörő diákság. A gimnáziumok ilyetén korlátozása tehát az alig képzettebbnek
nyilvánítható szolgaréteg nevelésének egyik tuti receptje.
A szakképzés szintjén ellenben ott lesznek azok, akik már
a puszta ott létüket is megkeseredéssel, frusztrációval fogják megélni.
Sokakban elvetve a kiélendő, (túl)kompenzálandó komplexusok csíráját. Ha ezek
közül valaha, egyszer, bárki olyan helyzetbe kerül, hogy nyugodtan kiélheti ezt
a frusztrációt egy gimnáziumot végzetten, akkor kamatostól fog törleszteni. Az
ostobábbja direktben. A fondorlatosabbja aljasabban. Garantálva, hogy a
portáseffektus maximálisan hasson, ha a kényszerszakmunkás csak egy picike kis
hatalmat kap. Aki pedig nem kap, az is könnyebben lesz valószínűleg uszítható.
Vagy megmarad örökkön örökké meg nem értett zseninek. Akinek akkora a belső ellenállása
aziránt a pálya iránt, amit kényszernek él meg, hogy az energia nagy részét
ennek megtörése emészti fel. Az iskolában, majd a munkahelyeken is. A
kényszermunka ugyanis, bármilyen celofánba is csomagolják, kényszermunka marad.
Annak, aki ezt az NGM részéről kitalálta, szívesen kívánnám,
hogy élvezze ennek a gyümölcsét. Mondjuk azt, hogy a vakbelét olyan orvos
műtse, aki alig maradt bent a gimnáziumban, de kénytelen volt, mert kimaradni,
átjelentkezni máshova nem mert. Valamint puskázott vizsgákkal jutott
diplomához. Hogy aztán olyan nővérke segítse a munkáját, aki közgazdász
szeretett volna lenni, és most haragszik a világra, amiért egészségügyi
szakképzésbe kényszerült. Bár ez csak hipotézis, ezt még Parraghnak sem
kívánnám. Humanizmusból. Ahogy a kormánytagoknak sem. Túl egyszerűen úsznák meg
a főtárgyalást.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése